“Lep a lany, megy a fiu ele, sosem eri el

 Az ifju all, kezet nyujtja ele, megsem eri el

 Csak egy lepes van mar koztuk, megsincs szamukra remeny

 Szobrok ok egy szirt tetejen.”  (Zoran)

Ugyanaz a hullamos haj, ugyanazok a ragyogo szemek, ugyanaz a mosoly, az a mozdulat, ugyanaz a pillanat, ugyanaz a srac, ugyanazzal a vidam arccal, ugyanazzal a kinyujtott kezzel….mindig ugyanaz a szurkeseg es ugyanaz a hatramaradt egy lepes…. Nekunk csak egy pillanat az egesz, de nekik az orokkevalosag az a lepes. Kitudja h megteszik-e valaha?

Szobrok ok, akik ugyanazt a pillanatot elik meg. Mig az elet halad es valtozik, ok ugyanazok maradnak, mindig ugyanugy, ugyanott. De egyvalami megis jo ebben az egeszben….. legalabb megtanuljak ertekelni azt az egy pillanatot, ami nekunk, embereknek nem igazan erossegunk. Csak gyorsitjuk a lepteinket, mindig varjuk a kovetkezo napot, es ha eljon, akor maris az utana kovetkezore gondolunk….es ez igy megy tovabb, gyorsabb autok, kevesebb ido, sok munka h minel tobb penzunk legyen. Es ez a sok minden mellett elfelejtunk megallni es ertekelni azt a pillanatot, amikor egy kedves ember jon felenk. Meg nem ert el, de mar majdnem ott van. Es varjuk es orulunk h jon es mikor odaer. Ezek olyan apro dolgok, amiker hajlamosak vagyunk elfelejteni es mivel mindig csak varunk valami jobbat es sosem ertekeljuk azt amink epp van, sosem leszunk igazan boldogok. Es nem tudom ha tudjuk-e majd azt erezni, h teljes, boldog eletet eltunk, amikor az az ido jon el, h mar nincs amit varni, csak visszatekinteni. De biztos vagyok benne h eleg sok ember lesz, aki visszatekinteskor szivesen megvaltoztatna dolgokat…